Richard Brautigan

„All of us have a place in history. Mine is clouds.”

Richard Brautigan (1935-1984) amerikai íróról, költőről olyan művészek vallják, hogy nagy hatással volt munkásságukra, mint Murakami Haruki, Kurt Vonnegut és Raymond Chandler.
Brautigan a Washington állambeli Tacoma városban született, apja és anyja még születése előtt különváltak: az apja csak az író halála után tudta meg, hogy Richard a fia volt. Gyerekkorában olyan szegénységben éltek az anyjával és a nevelőapjával, hogy kénytelen volt vadászni, halászni, hogy élelemhez jussanak. Rendszeresen gyűjtött sörösüvegeket utak mentén, árkokban már 5-6 évesen, amit a Hogy el ne fújja mind a szél c. regényében is megemlít.
Miután elvégezte a középiskolát, mezőgazdasági idénymunkákból élt, ekkor kezdett írni is. 1955-ben betörte egy rendőrőrs ablakát azért, hogy letartóztassák, és börtönbe kerülhessen (mivel a börtönben van fűtés és meleg élelem). Ezután három hónapra egy elmegyógyintézetbe került, ahol paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála, és elektrosokk-„terápiát” kapott. Abban az elmegyógyintézetben tartózkodott, ahol később a Száll a kakukk fészkére c. filmet forgatták (Oregon State Hospital).
Brautigan vélhetően öngyilkos lett (egy másik feltevés, hogy balesetben halt meg); a nappalijában találtak rá a holttestére egy golyóval a fejében. A Times Literary Supplement állítása szerint – amit ugyan R. B. lánya tagad – Brautigan hagyott egy utolsó üzenetet, melyen ez állt: „Messy, isn’t it?”

források: wiki + poetryfoundation.org

Blaise Pascal (1623-1662) híres fogadása:
Isten létére vagy nemlétére fogadhatunk; fej vagy írás. Pascal szerint akkor járunk jól, ha a „fejre” fogadunk, tehát arra, hogy van isteni gondviselőnk, és nem véletlenül vagyunk a világon, mert ezzel elnyerhetjük örök boldogságunkat; viszont ha tagadjuk, és mégis van Isten, akkor elkárhozunk. „Ha nyersz, akkor mindent megnyersz; ha veszítesz, akkor semmit sem vesztesz.” – így Pascal. A felvilágosodás ellenben erre azt a választ adta, hogy mindent az „írásra” kell feltenni, mivel ezzel nyerhetjük el a szabadságunkat. Aki közömbös, az nem vesz részt a fogadásban.

Heller Ágnes Pascal fogadásáról: „Magam azt javaslom, fogadjunk arra, hogy nem veszünk részt a fogadásban. Ez nem közömbösség (hiszen maga is fogadás, melyre mindenünket feltesszük), arra fogadunk ugyanis, hogy sem hazudni nem akarunk, sem áltatni nem akarjuk magunkat. Schiller költeményére* hivatkozom. Nem azért hozzuk ki a hölgy kesztyűjét az oroszlán barlangjából, mert jutalmat kaphatunk érte, de azért sem, hogy bizonyítsuk a szabadságunkat. Csak azért tesszük, mert így vagyunk önmagunk, s ez becsület dolga.”
(217. o.)

Szerintem itt az az elsődleges kérdés, hogy melyik Istenről van szó. Talán Joseph Heller, helyesebben Yossarian „oldja meg” a legfrappánsabban ezt a kérdést A 22-es csapdájában: "Egymás közt élvezzünk kissé nagyobb vallásszabadságot. Te abban az istenben nem hiszel, akiben akarsz, és én is abban az istenben nem hiszek, akiben én akarok. Áll az alku?"


*Friedrich Schiller: Der Handschuch (A kesztyű), 1797.
(kép forrása: http://matematica-old.unibocconi.it/betro/pascal.jpg )

Heller Ágnes Az álom filozófiája (II.) c. könyvének pécsi bemutatójáról

A könyvbemutató forgatókönyve: először egy órán Weiss János kérdezgette Heller Ágnest, utána a közönség is kérdezhetett, a végén pedig dedikálás is volt. A beszélgetés jobbára a könyv elméleti részéről szólt (tehát az álom fenomenológiájáról és hermeneutikájáról, nem pedig az esettanulmányokról). Weiss például megkérdezte, hogy hogyan jött az ötlet, hogy írjon az álmokról, és H.Á. erre azt felelte, hogy már régóta motoszkált a fejében a gondolat, és a ’97-es naplójába visszalapozva talált is egy bejegyzést: „kéne írni valamit az álmokról.” Utána pedig Freudra hivatkozott, aki azt állította, hogy a tudattalannak három manifesztációja van: a vicc, az álom és a parapraxis, (Freud írt is mindháromról egy-egy könyvet), és mint filozófust, Heller Ágnest is érdekli a tudattalan; a viccről írt is már könyvet (A halhatatlan komédia, 2007) – így született meg Az álom filozófiájának alapötlete.
Beszélt az álom demokratizálásáról (manapság már mindenki álma fontos önmaga számára, egyformán, nem úgy, mint a letűnt időkben, mert akkor csak a hadvezérek, filozófusok, stb. álmai számítottak), megemlítette, hogy az álom-én nem olyan differenciált érzelmileg, hiszen legtöbbször csodálkozást, félelmet, szorongást vagy gyönyört él át, de bonyolultabb érzéseket nem jellemzően.
Megemlítette azt, hogy az álom sokszor kompenzál. Itt példának Adornot hozta fel, aki rendkívül „komoly ember” volt, ezért az álmai mindig viccesek voltak. (Például álmodott önkiszolgáló kivégzésről, és sok más (tragi)komikus esetről.) Beszélt arról, hogy elveti az álmokhoz kapcsolódó freudi szimbólumrendszert (és a jungi egy részét is) – például nem fogadja el, hogy a ház feltétlenül a női testet szimbolizálja, ahogy ezt Freud tartotta, mert Heller szerint csak az adott kontextusban, mindent figyelembe véve lehet értelmezni az álom elemeit. Azzal viszont egyet ért, sőt, kihangsúlyozza, hogy az álom valamire mindenképpen fel akarja hívni a figyelmet, amire az éber én nem figyel, vagy amit elhárít. Itt felhozta példának Bergman A nap vége c. filmjét, melyben a főhőst az álmai ébresztik rá arra, hogy „Aki nem szeret, az halott”.
Sőt, elmesélt egy viccet is azzal kapcsolatban, hogy mindenki (általában) önmagáról álmodik, tehát az álmok az individuum számára jelentősek: Feleség mondja méltatlankodva a férjének: -„Álmomban vadállat módjára megerőszakoltál”. Mire a férj: „Ez a te álmod volt, nem az enyém.” :))
Ezen kívül még sok mindenről beszélt természetesen, akit érdekel Az álom filozófiája, annak ajánlom a figyelmébe még ezt: http://www.irodalmijelen.hu/node/11975

Paul Auster: Az illúziók könyve

”Az élet lázálom, a valóság pedig képzelgések és hallucinációk képlékeny világa, egy hely, ahol minden valóra válik, amit az ember elképzel.”

Hirtelen nehéz lenne megmondani, hány rétegű is összesen ez a könyv. Ott van egyszer a mesélő (és Alma), Hector (és Frieda, Brigid és Nora) valamint – elrejtve, ami már homályos, de annál jelentősebb – Martin (és Claire) története.
Hector és David mindketten – jogosan – bűntudatot éreznek. Ez a a lelkiismeret-furdalás az, ami nem hagyja őket nyugodni; ide-oda sodródnak a világban nyugtalanságukban, és elképesztő tetteket visznek véghez. Egyszerre keresik az élet és a halál lehetőségét. („Ha meg akarom menteni az életemet, a lehető legközelebb kell kerülnöm ahhoz, hogy elpusztítsam magam.”) Mindketten úgy szabadulnak meg a krízistől, hogy a (film)művészetbe menekülnek, a fikció, az illúziók világába (Auster maga is több filmforgatókönyvet írt) – Hector rendező, David pedig, jóval később elemzi a filmjeit, így a kultúrán keresztül váltják meg önmagukat, és ez az elsődleges kapocs kettejük élete között. A film lett az ”alibi az életben maradásra”. Számomra elsődlegesen azt közölte ez a regény, hogy ha már minden elveszett, akkor az alkotás – vagy az alkotások befogadásának – öröme ott marad számunkra, és ez erőt adhat, és ad is. Akkor ”semmi sem vész el örökre, ami velünk történik.”

Heller Ágnes: Az érzelmek elmélete

Ahogy a fülszöveg is írja, ez a könyv „Az ösztönök – Az érzelmek elmélete” című kiadvány új, átdolgozott változata. „Az ösztönök” c. rész a bevezetés az érzelemfilozófiába, ami ebből a könyvből kimaradt – úgy érzem, hogy fontos lett volna ez a bevezető. (Sajnos volt egy-két rész a könyvben, amit nem sikerül egészen megértenem, a citoyen-enthuziazmussal kapcsolatos részről például nem sokat tudnék mondani, és még mindig nem tudom, mit jelenthet pontosan a szituszadekváció fogalma; valójában ez volt eddig a legbonyolultabb Heller Ágnes-könyv, azok közül, amiket eddig olvastam.)
Ennek ellenére szerves egészt alkot a könyv; megint egy jól megszerkesztett és remekül tagolt műről van szó, ami két fő részre oszlik: az első rész címe „Az érzelmek fenomenológiája” a másodiké „Adalékok az érzelmek történetfilozófiájához”. Az előbbi megfogalmazza, hogy mit jelent az, hogy érezni; felosztja az érzéseket az antropológia szempontjából (külön fejezeteket szentel a késztetésérzéseknek, az affektusoknak, az orientációs- és a kognitív-szituációs érzéseknek), beszél az érzelmi karaktertípusokról, a partikuláris és individuális érzésekről és arról, hogyan tanulunk meg érezni. Idáig tiszta filozófia, néhol vegyítve ugyan némi pszichológiával is.
A második fő rész viszont az érzelmek szociológiájával foglalkozik, és ez irodalmi szempontból érdekesebb, mert Heller Ágnes a polgári érzésvilágot mutatja be úgy, hogy kizárólag szépirodalmi művekre hivatkozik (Thomas Mann, Kafka, T. S. Eliot, Musil, Goethe, Jane Austen, Balzac… stb.) Érdekes volt például, hogy Heller szerint A perben „nem a hős szorong, hanem az olvasó”, mert „K.-nak semmi érzelmi diszpozíciója nincs.”
Azért is szeretem olvasni Heller Ágnest, mert ha felhoz egy témát, akkor – mielőtt közölné a saját álláspontját – elmondja, hogy ezelőtt ki, mit gondolt az adott kérdésről (más filozófusoknál, akiktől eddig olvastam, nem tapasztaltam ilyet ennyire gyakran és ilyen szerteágazóan). Jó volt megtudni például Maslow, Fromm, Spinoza vagy Wittgenstein (stb.) véleményét is a szerző által felhozott témákról. Utána ő maga is elmondja, kivel ért egyet, vagy mit gondol máshogy, és az olvasó eldöntheti maga, hogy ő melyik elmélettel szimpatizál.
Ami nagyon elgondolkodtatott: az utolsó részben Heller Ágnes felhozza annak a kérdését, hogy a pszichológia hogyan viszonyul a lelkiismeret-furdaláshoz, a lelkiismereti válságokhoz. Több megtörtént esetet felhoz példaként, egyet idézek: „Egy huszonhét éves kapitány egy gyakorlaton kilövi az egyik barátja szemét, és ezért lelkiismeret-furdalást, bűntudatot érez. A pszichológusok gyógyításba kezdenek, és emberünk „meggyógyul”: „elkezdett tréfálkozni és nevetni.” Ez szerintem valóban érdekes kérdés, hogy a pszichológusok miért minősítik abnormálisnak lelkiismeret-furdalást, amikor az egy normális, és általában jogos érzés..? A pszichológiának szerintem sem kéne megfosztani senkit a felelősség érzésétől…
Zárásként szép kétoldalas epilógussal köszön el a szerző, ami mindenkihez szól.
”A szenvedés megszüntetése a mai ember elsődleges feladata. (…) Segíts másokon, hogy segíthess magadon.”


A kép Paul Ruiz "Ausencia xxi" c. festménye, forrás: http://emptyeasel.com/wp-content/uploads/2009/02/ausenciaxxibypaulriz.jpg

Néhány elgondolkodtató részlet Freud és Jung viszonyáról

Az utóbbi hónapokban elolvastam az Emlékek, álmok, gondolatok c. könyvet, ami pár kérdést, kételyt vetett fel bennem C. G. Jung (1875-1961) munkásságával, valamint a Sigmund Freud-hoz (1856-1939) fűződő viszony(ulás)ával kapcsolatban.
Freud és Jung 1906-ban kezdtek levelezni, Jung tudományos körökben kiállt Freud mellett, holott így ír erről a könyvében: „Freud az akkori tudományos világban kifejezetten nem kívánatos személy volt, a vele való kapcsolat tehát ártott mindennemű tudományos hírnévnek.” (195. o.) Hosszú oldalakon keresztül ecseteli a Freud-dal való kapcsolatát, amiben több ellentmondást fedeztem fel; az első eset ez volt: Freud elbeszélte egy álmát Jungnak, aki arra kérte Freudot, hogy meséljen neki a magánéletéről, hogy értelmezhesse az álmot. „Csak nem kockáztathatom a tekintélyemet.” – ez volt Freud válasza. Erről az esetről így ír Jung: ”Freud a személyes tekintélyt az igazság fölébe emelte.” (208. o.) valamint azt mondja, hogy Freud ezzel vesztette el a tekintélyét előtte. Ám a következő oldalon már ezt az esetet beszéli el: ”A magam álomértelmezési gondolataimat mégsem terjeszthettem Freud elé. (…) Ehhez nem éreztem magam elég erősnek. (…) Más felől tudni akartam, hogy mi sül ki a válaszomból, és hogyan reagál, ha az ő doktrínája szellemét követve rászedem. Így hát hazudtam neki. (…) Lehetetlenségnek tartottam, hogy gondolatvilágomba bepillantást engedjek neki.” (209-210. o.) Számomra ebből az esetből az derült ki, hogy egyik sem merte vagy akarta beavatni a másikat a legmélyebb gondolataiba, amit Freud tisztességesen beismert, Jung pedig eltitkolta vagy elhárította ezt, sőt, hazudott Freudnak.
A következő, hasonlóan visszás esetről a 205. és 206. oldalon olvastam. Jung az „iszaphullákról” beszél Freudnak, amelyeket É-Németországban találtak – ezek az ú.n. „iszapban konzervált holttestek” –, valamint a brémai ólompincék hulláiról (Jung rendkívül szemléletesen beszél a holttestekről). Freud reakciója ez volt rá: „Mi baja ezekkel a hullákkal?” Utólag pedig azt mondta, hogy Jung szerinte azért beszél neki ennyit különböző hullákról, mert az ő, Freud halálát akarja. Sőt, egyik ilyen beszélgetésük közben az étkezésnél elvesztette az eszméletét. Tehát Jung étkezés közben iszap- és egyéb hullákról beszélt, és furcsállja, ha valaki, akit nyilván úgy szocializáltak, hogy evés közben nem beszélünk ilyesmiről, ezt nem tolerálja. Arról, hogy Jung valóban Freud halálát akarta-e, nem tudom, vagyis nem szeretném leírni, mi a véleményem, de ajánlom ezt: http://en.wikipedia.org/wiki/Carl_Jung#Leadership_in_professional_organizations_in_Germany.2C_1933_to_1939 (Tehát Jung 1933-tól 1939-ig tagja volt a náci pártnak, stb, annak ellenére, hogy a „szellemi atyja”, Freud, és nagy szerelme, Sabina Spielrein zsidó volt.)
A harmadik, utolsó eset, amit kiemelnék a könyvből, az az, hogy miről nem volt szó benne – annak ellenére, hogy ez Jung önéletrajzi könyve, és még olyan fejezet is van benne, hogy „A tudattalannal való kapcsolat tisztázása.” Ez pedig a Sabina Spielrein-nal (1885-1942) való viszonya. S. Spielrein hisztériás volt, és Jung pszichoanalízissel kezelte; ennek kapcsán kereste meg először Freudot, akinek beszámolt mindenről, kivéve azt az „apróságot”, hogy szerelmi és szexuális viszonyban van Sabinával. (Jung ekkor már nős és két gyereke van.) Ez megint csak azt bizonyítja, hogy Jung volt az, aki kezdetektől fogva nem volt őszinte Freudhoz. Bruno Bettelheim így ír Spielrein és Jung viszonyáról: „Az a kérdés, hogy meddig mentek szerelmükben, elveszíti jelentőségét, amikor azt nézzük, milyen hitványan viselkedett Jung szerelmük kitudódása után.” Érdekesség, hogy a „spielrein” szó németül tiszta/tisztességes játékot jelent; Bettelheim szerint azért is nevezte őt Jung a leveleiben inkább Sabinának (holott S. Spielrein Jungot nem „Carl”-ként emlegeti), mert a vezetékneve a szabad asszociációk révén a saját tisztességtelen viselkedésére emlékezteti. Bővebben az esetről pl. itt lehet olvasni: http://www.interpressmagazin.hu/index.php?page=archivum&cid=50 )
Nem ítélkezni akartam Jung felett, remélem, sikerült is ettől valamilyen mértékben távol tartanom magam az előbbiekben; csupán felmerült bennem ez a néhány kérdés a könyve kapcsán, amit úgy gondoltam, hogy szívesen megosztanék veletek.
(A kép forrása: http://jungcurrents.com/wp-content/uploads/2010/06/freud-jung.jpg )

Heller Ágnes - Az álom filozófiája I.

Sokat foglalkoztat a pszichológia, újabban az egyik terület, ami különösen felkeltette az érdeklődésem, az az álmok, illetve az álmok értelmezése; ami igazán nehéz feladat, de nagyon izgalmas és már a kezdetekkor számos olyan kérdés merül fel, amit sokféleképpen meg lehet válaszolni. Ilyen kérdés például, hogy mi a különbség az álom-én, és a valódi én között, az álom és az álmodozás között, hogy lehet-e történelmi jelentőségük az álmoknak, van-e az álomban akarat, és sok ehhez hasonló, fontos gondolat… Heller Ágnes könyve rendkívül jól felépített, áttekinthető mű, amely olyan kérdéseket is feszeget, amikre a „hagyományos”, első álomelemző pszichológusok (Freud és Jung) nem fektettek hangsúlyt, ami részben persze természetes, mivel ez a könyv az álom filozófiájával, és nem a pszichológiájával foglalkozik:
”A transzcendentális szabadságnak való engedelmesség a moralitás.” (171. o.)
„Két világban élünk, mégis ugyanabba a világba vagyunk elhajlítva.”(26. o.)
Érdekesek a kettősségek, paradoxonok és ellentétek, amikre az álmok épülnek; Heller Ágnes ír az álom fenomenológiájáról és hermeneutikájáról, és megemlít, elemez olyan álmokat és álomelemzéseket, mint József értelmezése a fáraó álmairól, vagy Szókratész, Jákob, Nagy Sándor, Adorno, Walter Benjamin álmai. Az „esettanulmányok” c. részben mélyrehatóan foglalkozik bibliai álmokkal, és a Shakespeare-drámák látomásaival.
Beszél arról, hogy mára az álmoknak (amik „egzisztenciáról, szabadságról, sorsról, etikáról üzennek”) már nincs történelmi jelentőségük, hanem az individuum számára lényegesek.
Összességében nagyon érdekes könyv volt, és rengeteg új ismeretre szert tettem általa, mégis úgy érzem, hogy sok megválaszolatlan kérdés maradt bennem az álmokkal kapcsolatban, ami persze csak annyit jelent, hogy ez egy olyan terület, amivel érdemes komolyan foglalkozni.

(Kép: Rafael Sanzio: Jacob's Dream)

Philip Roth - második felvonás - "Düh"

Ami először eszembe jutott a könyvről, az a cím kétértelműsége volt. Miért lenne a düh könyve ez, amikor a főszereplő, Marcus élete nem áll másból, mint önalávetésből? Hiszen ő jól tanul, szorgalmasan dolgozik, lelkiismeretes, önalávető, de emellett igyekszik öntudatos is lenni – ami eleinte nem sikerül neki eléggé. A végén sem a dühe teljesedik be, hanem az önalávetése, hiszen az apja tudattalan elvárásának megfelelve alakítja sorsát (végzetét).
Számomra teljesen érthető volt Marcus viselkedése, tudtam vele végig empatizálni, és jogosnak tartottam a legtöbb cselekedetét. Ahogy Philip Roth el is árulja, a főszereplőjét azért érte utol a végzete, mert "nem bírt gyerekesen hinni valami hülye istenben" – tehát nem akart a keresztények miséire járni: vagyis zsidó létére keresztények közé került, akik a maguk szokásos módján addig szekálták, amíg ki nem provokálták a dühét, ami után kirúghatták és a halálba küldhették úgy, hogy őket nem lehetett megvádolni semmivel. (Nem véletlen, hogy a homoszexuális szereplőnek is végzetes volt, hogy ebbe az iskolába járt, még ha nem is közvetlen a kapcsolat a halála és a kereszténység között. De elég az, ha valaki más és akkor már…) Ennél érthetőbben nem is lehetne ábrázolni a keresztény kirekesztő gondolkodást. Hát erről szól ez a könyv.

Pár szó Philip Roth-ról - első felvonás

Philip Roth (Newark, New Jersey, 1933- ) amerikai zsidó író.

A Portnoy-kór (1969) című regénye - többek között Joseph Heller Gold a mennybe megy című regénye mellett - az amerikai zsidó lét élményéről a legjobb, legőszintébb és leghitelesebb alkotások egyike. Ez volt a harmadik könyve, ami meghozta számára a közönségsikert.
Letehetetlen volt, annyira sodorja magával az embert a történet. Szerintem Philip Roth egyik legjobbja. Rengeteg mindenről szól: az amerikai lét élményéről, a zsidó lét élményéről, a rossz nevelés hatásáról (valószínűleg tényleg úgy van, hogy „megírjuk a sorsunkat” már gyermekként), a vágyakról, az elfojtásokról… Lélektanilag hitelesen.
Szörnyű rádöbbenni újra és újra, hogy mivel jár az, ha valakinek egyszerre van magas intelligenciája és erős felettes énje: a felettes én elnyomja az ösztön-ént, és ez lelkiismereti válságokat okoz.

"Nem kell félned, hogy belevetem magam a bűnbe és elmerülök a mocsárban, a helyzet ugyanis változatlan: nem merülök bele semmibe. Akár egy autótérkép, tetőtől-talpig be vagyok hálózva az elfojtásaimmal. Széltében-hosszában bejárhatod a testemet a szégyen, gátlás, és félelem autósztrádáin." - mondja a főszereplő, és valóban...

Stig Björkman: Woody Allenről

„Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről.”

„Megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni.”

„A főiskolán a metafizika órán puskáztam: belenéztem a mellettem ülő fiú lelkébe.”

Woody Allen (született Allen Stewart Konigsberg; New York, 1935.- ) író, komikus, filmrendező, színész és jazz-zenész. Már tizenhat évesen előadóművészeknek írt szövegeket, ekkor használta először a Woody Allen nevet. Eddig majdnem félszáz filmet rendezett, és… na de ezeket szinte mindenki tudja. Viszont a Stig Björkman -interjúkból az is kiderült, hogy a kedvenc írói Philip Roth és Saul Bellow, valamint Kafka, Dosztojevszkij, Tolsztoj és Csehov. Hogy ő fedezte fel Edward Nortont, és a húga a producere számos filmjének. A kedvenc színésznői pedig Diane Keaton, Diane Wiest, Meryl Streep és Judy Davis, aki egyben a „kedvenc neurotikusa” is. „Az egyetlen alkalom, amikor a feleségemmel egyszerre volt orgazmusunk, az akkor volt, amikor a bíró aláírta a válóperes papírokat.” – kiderült az is, hogy ez az idézet még a Mia Farrow-val való szakítás előtt íródott. (!) Többet nem szeretnék elárulni, aki szereti Woody-t, az olvassa el Stig Björkman könyvét! :)