2012. május 15., kedd

Paul Auster: Az illúziók könyve

”Az élet lázálom, a valóság pedig képzelgések és hallucinációk képlékeny világa, egy hely, ahol minden valóra válik, amit az ember elképzel.”
Hirtelen nehéz lenne megmondani, hány rétegű is összesen ez a könyv. Ott van egyszer a mesélő (és Alma), Hector (és Frieda, Brigid és Nora) valamint – elrejtve, ami már homályos, de annál jelentősebb – Martin (és Claire) története.
Hector és David mindketten – jogosan – bűntudatot éreznek. Ez a a lelkiismeret-furdalás az, ami nem hagyja őket nyugodni; ide-oda sodródnak a világban nyugtalanságukban, és elképesztő tetteket visznek véghez. Egyszerre keresik az élet és a halál lehetőségét. („Ha meg akarom menteni az életemet, a lehető legközelebb kell kerülnöm ahhoz, hogy elpusztítsam magam.”) Mindketten úgy szabadulnak meg a krízistől, hogy a (film)művészetbe menekülnek, a fikció, az illúziók világába (Auster maga is több filmforgatókönyvet írt) – Hector rendező, David pedig, jóval később elemzi a filmjeit, így a kultúrán keresztül váltják meg önmagukat, és ez az elsődleges kapocs kettejük élete között. A film lett az ”alibi az életben maradásra”. Számomra elsődlegesen azt közölte ez a regény, hogy ha már minden elveszett, akkor az alkotás – vagy az alkotások befogadásának – öröme ott marad számunkra, és ez erőt adhat, és ad is. Akkor ”semmi sem vész el örökre, ami velünk történik.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése