Ami először eszembe jutott a könyvről, az a cím kétértelműsége volt. Miért lenne a düh könyve ez, amikor a főszereplő, Marcus élete nem áll másból, mint önalávetésből? Hiszen ő jól tanul, szorgalmasan dolgozik, lelkiismeretes, önalávető, de emellett igyekszik öntudatos is lenni – ami eleinte nem sikerül neki eléggé. A végén sem a dühe teljesedik be, hanem az önalávetése, hiszen az apja tudattalan elvárásának megfelelve alakítja sorsát (végzetét).
Számomra teljesen érthető volt Marcus viselkedése, tudtam vele végig empatizálni, és jogosnak tartottam a legtöbb cselekedetét. Ahogy Philip Roth el is árulja, a főszereplőjét azért érte utol a végzete, mert "nem bírt gyerekesen hinni valami hülye istenben" – tehát nem akart a keresztények miséire járni: vagyis zsidó létére keresztények közé került, akik a maguk szokásos módján addig szekálták, amíg ki nem provokálták a dühét, ami után kirúghatták és a halálba küldhették úgy, hogy őket nem lehetett megvádolni semmivel. (Nem véletlen, hogy a homoszexuális szereplőnek is végzetes volt, hogy ebbe az iskolába járt, még ha nem is közvetlen a kapcsolat a halála és a kereszténység között. De elég az, ha valaki más és akkor már…) Ennél érthetőbben nem is lehetne ábrázolni a keresztény kirekesztő gondolkodást. Hát erről szól ez a könyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése