Blaise Pascal (1623-1662) híres fogadása:
Isten létére vagy nemlétére fogadhatunk; fej vagy írás. Pascal szerint akkor járunk jól, ha a „fejre” fogadunk, tehát arra, hogy van isteni gondviselőnk, és nem véletlenül vagyunk a világon, mert ezzel elnyerhetjük örök boldogságunkat; viszont ha tagadjuk, és mégis van Isten, akkor elkárhozunk. „Ha nyersz, akkor mindent megnyersz; ha veszítesz, akkor semmit sem vesztesz.” – így Pascal. A felvilágosodás ellenben erre azt a választ adta, hogy mindent az „írásra” kell feltenni, mivel ezzel nyerhetjük el a szabadságunkat. Aki közömbös, az nem vesz részt a fogadásban.

Heller Ágnes Pascal fogadásáról: „Magam azt javaslom, fogadjunk arra, hogy nem veszünk részt a fogadásban. Ez nem közömbösség (hiszen maga is fogadás, melyre mindenünket feltesszük), arra fogadunk ugyanis, hogy sem hazudni nem akarunk, sem áltatni nem akarjuk magunkat. Schiller költeményére* hivatkozom. Nem azért hozzuk ki a hölgy kesztyűjét az oroszlán barlangjából, mert jutalmat kaphatunk érte, de azért sem, hogy bizonyítsuk a szabadságunkat. Csak azért tesszük, mert így vagyunk önmagunk, s ez becsület dolga.”
(217. o.)

Szerintem itt az az elsődleges kérdés, hogy melyik Istenről van szó. Talán Joseph Heller, helyesebben Yossarian „oldja meg” a legfrappánsabban ezt a kérdést A 22-es csapdájában: "Egymás közt élvezzünk kissé nagyobb vallásszabadságot. Te abban az istenben nem hiszel, akiben akarsz, és én is abban az istenben nem hiszek, akiben én akarok. Áll az alku?"


*Friedrich Schiller: Der Handschuch (A kesztyű), 1797.
(kép forrása: http://matematica-old.unibocconi.it/betro/pascal.jpg )

Paul Auster: Az illúziók könyve

”Az élet lázálom, a valóság pedig képzelgések és hallucinációk képlékeny világa, egy hely, ahol minden valóra válik, amit az ember elképzel.”

Hirtelen nehéz lenne megmondani, hány rétegű is összesen ez a könyv. Ott van egyszer a mesélő (és Alma), Hector (és Frieda, Brigid és Nora) valamint – elrejtve, ami már homályos, de annál jelentősebb – Martin (és Claire) története.
Hector és David mindketten – jogosan – bűntudatot éreznek. Ez a a lelkiismeret-furdalás az, ami nem hagyja őket nyugodni; ide-oda sodródnak a világban nyugtalanságukban, és elképesztő tetteket visznek véghez. Egyszerre keresik az élet és a halál lehetőségét. („Ha meg akarom menteni az életemet, a lehető legközelebb kell kerülnöm ahhoz, hogy elpusztítsam magam.”) Mindketten úgy szabadulnak meg a krízistől, hogy a (film)művészetbe menekülnek, a fikció, az illúziók világába (Auster maga is több filmforgatókönyvet írt) – Hector rendező, David pedig, jóval később elemzi a filmjeit, így a kultúrán keresztül váltják meg önmagukat, és ez az elsődleges kapocs kettejük élete között. A film lett az ”alibi az életben maradásra”. Számomra elsődlegesen azt közölte ez a regény, hogy ha már minden elveszett, akkor az alkotás – vagy az alkotások befogadásának – öröme ott marad számunkra, és ez erőt adhat, és ad is. Akkor ”semmi sem vész el örökre, ami velünk történik.”