Az utóbbi hónapokban elolvastam az Emlékek, álmok, gondolatok
c. könyvet, ami pár kérdést, kételyt vetett fel bennem C. G. Jung
(1875-1961) munkásságával, valamint a Sigmund Freud-hoz (1856-1939)
fűződő viszony(ulás)ával kapcsolatban.
Freud és Jung 1906-ban kezdtek levelezni, Jung tudományos körökben kiállt Freud mellett, holott így ír erről a könyvében: „Freud
az akkori tudományos világban kifejezetten nem kívánatos személy volt,
a vele való kapcsolat tehát ártott mindennemű tudományos hírnévnek.”
(195. o.) Hosszú oldalakon keresztül ecseteli a Freud-dal való
kapcsolatát, amiben több ellentmondást fedeztem fel; az első eset ez
volt: Freud elbeszélte egy álmát Jungnak, aki arra kérte Freudot, hogy
meséljen neki a magánéletéről, hogy értelmezhesse az álmot. „Csak nem kockáztathatom a tekintélyemet.” – ez volt Freud válasza. Erről az esetről így ír Jung: ”Freud a személyes tekintélyt az igazság fölébe emelte.”
(208. o.) valamint azt mondja, hogy Freud ezzel vesztette el a
tekintélyét előtte. Ám a következő oldalon már ezt az esetet beszéli el:
”A magam álomértelmezési gondolataimat mégsem terjeszthettem Freud
elé. (…) Ehhez nem éreztem magam elég erősnek. (…) Más felől tudni
akartam, hogy mi sül ki a válaszomból, és hogyan reagál, ha az ő
doktrínája szellemét követve rászedem. Így hát hazudtam neki. (…)
Lehetetlenségnek tartottam, hogy gondolatvilágomba bepillantást engedjek
neki.” (209-210. o.) Számomra ebből az esetből az derült ki, hogy
egyik sem merte vagy akarta beavatni a másikat a legmélyebb
gondolataiba, amit Freud tisztességesen beismert, Jung pedig eltitkolta
vagy elhárította ezt, sőt, hazudott Freudnak.
A következő, hasonlóan visszás esetről a 205. és 206. oldalon
olvastam. Jung az „iszaphullákról” beszél Freudnak, amelyeket
É-Németországban találtak – ezek az ú.n. „iszapban konzervált
holttestek” –, valamint a brémai ólompincék hulláiról (Jung rendkívül
szemléletesen beszél a holttestekről). Freud reakciója ez volt rá: „Mi baja ezekkel a hullákkal?”
Utólag pedig azt mondta, hogy Jung szerinte azért beszél neki ennyit
különböző hullákról, mert az ő, Freud halálát akarja. Sőt, egyik ilyen
beszélgetésük közben az étkezésnél elvesztette az eszméletét. Tehát Jung
étkezés közben iszap- és egyéb hullákról beszélt, és furcsállja, ha
valaki, akit nyilván úgy szocializáltak, hogy evés közben nem beszélünk
ilyesmiről, ezt nem tolerálja. Arról, hogy Jung valóban Freud halálát
akarta-e, nem tudom, vagyis nem szeretném leírni, mi a véleményem, de
ajánlom ezt: http://en.wikipedia.org/wiki/Carl_Jung#Leadership_in_professional_organizations_in_Germany.2C_1933_to_1939
(Tehát Jung 1933-tól 1939-ig tagja volt a náci pártnak, stb, annak
ellenére, hogy a „szellemi atyja”, Freud, és nagy szerelme, Sabina
Spielrein zsidó volt.)
A harmadik, utolsó eset, amit kiemelnék a könyvből, az az, hogy miről nem volt szó benne – annak ellenére, hogy ez Jung önéletrajzi
könyve, és még olyan fejezet is van benne, hogy „A tudattalannal való
kapcsolat tisztázása.” Ez pedig a Sabina Spielrein-nal (1885-1942) való
viszonya. S. Spielrein hisztériás volt, és Jung pszichoanalízissel
kezelte; ennek kapcsán kereste meg először Freudot, akinek beszámolt
mindenről, kivéve azt az „apróságot”, hogy szerelmi és szexuális
viszonyban van Sabinával. (Jung ekkor már nős és két gyereke van.) Ez
megint csak azt bizonyítja, hogy Jung volt az, aki kezdetektől fogva nem
volt őszinte Freudhoz. Bruno Bettelheim így ír Spielrein és Jung
viszonyáról: „Az a kérdés, hogy meddig mentek szerelmükben,
elveszíti jelentőségét, amikor azt nézzük, milyen hitványan viselkedett
Jung szerelmük kitudódása után.” Érdekesség, hogy a „spielrein”
szó németül tiszta/tisztességes játékot jelent; Bettelheim szerint
azért is nevezte őt Jung a leveleiben inkább Sabinának (holott S.
Spielrein Jungot nem „Carl”-ként emlegeti), mert a vezetékneve a szabad
asszociációk révén a saját tisztességtelen viselkedésére emlékezteti.
Bővebben az esetről pl. itt lehet olvasni: http://www.interpressmagazin.hu/index.php?page=archivum&cid=50 )
Nem ítélkezni akartam Jung felett, remélem, sikerült is ettől
valamilyen mértékben távol tartanom magam az előbbiekben; csupán
felmerült bennem ez a néhány kérdés a könyve kapcsán, amit úgy
gondoltam, hogy szívesen megosztanék veletek.
(A kép forrása: http://jungcurrents.com/wp-content/uploads/2010/06/freud-jung.jpg )
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kereszténység. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kereszténység. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. május 15., kedd
Philip Roth - második felvonás - "Düh"
Ami először eszembe jutott a könyvről, az a cím kétértelműsége volt. Miért lenne a düh könyve ez, amikor a főszereplő, Marcus élete nem áll másból, mint önalávetésből? Hiszen ő jól tanul, szorgalmasan dolgozik, lelkiismeretes, önalávető, de emellett igyekszik öntudatos is lenni – ami eleinte nem sikerül neki eléggé. A végén sem a dühe teljesedik be, hanem az önalávetése, hiszen az apja tudattalan elvárásának megfelelve alakítja sorsát (végzetét).
Számomra teljesen érthető volt Marcus viselkedése, tudtam vele végig empatizálni, és jogosnak tartottam a legtöbb cselekedetét. Ahogy Philip Roth el is árulja, a főszereplőjét azért érte utol a végzete, mert "nem bírt gyerekesen hinni valami hülye istenben" – tehát nem akart a keresztények miséire járni: vagyis zsidó létére keresztények közé került, akik a maguk szokásos módján addig szekálták, amíg ki nem provokálták a dühét, ami után kirúghatták és a halálba küldhették úgy, hogy őket nem lehetett megvádolni semmivel. (Nem véletlen, hogy a homoszexuális szereplőnek is végzetes volt, hogy ebbe az iskolába járt, még ha nem is közvetlen a kapcsolat a halála és a kereszténység között. De elég az, ha valaki más és akkor már…) Ennél érthetőbben nem is lehetne ábrázolni a keresztény kirekesztő gondolkodást. Hát erről szól ez a könyv.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

